Emlékezzünk! - 70 éve halt meg Radnóti Miklós

1944 novemberének elején Abdánál brutális kegyetlenséggel legyilkolták azt a továbbmenni képtelen munkaszolgálatos csoportot, amelynek tagja volt Radnóti Miklós, a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője. Tragikus halálának hetvenedik évfordulójára íródott a vers, amely az „Egy lángot adok, ápold, add tovább és gondozd híven” címen meghirdetett országos vers, mese és prózaíró pályázaton kategóriájában I. helyezést ért el. Íródott azért is, hogy felhívja a figyelmet arra a szomorú, de közismert tényre, a történelem bármikor megismételheti önmagát, mert az ember az egyetlen lény, aki csupán gyűlöletből is képes ölni.

Varga Imre Lajos

A költő, a Hold és a halál
Radnóti Miklós emlékére

Némán fekszem az ócska szekér alján odavetve,
bújva, mint félelmében az állat, a vérszagot érző
és egyre messzebb kerül a vágyott otthoni táj is.

Foszlik az emlék, már testemről a megalázottról
halott levelekként lehámlanak lassan a rongyok.
Szavam sincs, csak megfáradt agyamból hulló verssorok
ritmusát mormolom a lassuló szív ütemére.

Esteledik, vörös Hold fénylik az ég peremén már,
sebzett, véres a táj, parázsló fényben úszik a füzes.
Hallom, hogy locsog a víz, vad hullám veri a partot.

Feltört lábam sajog, a kapcámon átüt a vér is,
és izzadt lovak szagával elnyom lassan az álom,
mely valószerűtlen, de békésebb múltba repítő.

Mint kerék nyomán fakadó víz, tör elő az emlék:
nyár, huszonhatos év. Fekete volt az égi bársony,
és kerekképű, szomorú Hold bandukolt az égen,
könnyezve jövendő sorsomon. Én meg verset írtam
hozzá. Hódolt előtte a költő, az „éji bolond”.

Most ébren fekszem egy rozzant szekéren, félig élő,
félig halott, kopott rongyokba burkolt emberi váz.
Fáradt lovakról pára száll, mi a véres Holdig ér,
és jönnek már töltött fegyverrel a gyilkos katonák.

Felsőpakony, 2014. július 1.